A szövegek, amiket órán vettünk:
Caligula:
55. Ha valakit nagyon megszeretett, annak az esztelenség határáig kedvébe járt. Mnester pantomim-színészt, még a színházban is megcsókolta nemegyszer; és ha valaki annak táncszáma közben akár csak a legenyhébb formában is nemtetszésének adta tanújelét, maga elé parancsolta, és saját kezűleg korbácsolta meg. Egy római lovag egyszer zajt csapott Mnester jelenete alatt; ……………….. odaküldött hozzá egy centuriót, és megüzente, induljon azonnal Ostiába, onnét útrakelve vigye el levelét Ptolemaeus királynak Mauretaniába. A levélben ez állt: "Ennek az embernek, akit hozzád küldök, se jót, se rosszat ne tégy!" Az úgynevezett thrák vívókat germán testőrcsapata tisztjeivé léptette elő. A győztes Columbusnak könnyű sebébe mérget dörzsölt, melyet azóta columbinusnak hívott. Legalábbis ezt a feliratot találták meg szekrényében a többi méreg között. A kocsihajtók zöldruhás csapatát annyira szívébe zárta, hogy rendszeresen istállójukban étkezett, és éjszakára is nemegyszer ott maradt náluk. Eutychusnak, a hajtónak tivornyázás közben, egyéb vendégajándékon kívül kétmillió sestertiust is adományozott. Incitatus nevű lovának - miután az állat nyugalma kedvéért a cirkuszi játékok előtti napon katonaság útján intézkedett, hogy a környék lakossága egy hangos szót se ejtsen - nemcsak márványistállót, elefántcsont szerszámot, bíbor takarót, drágakővel ékes nyakláncot adományozott, hanem egy palotát is, személyzettel, berendezéssel, hogy méltó módon fogadhassa a nevében meghívott vendégeket; mint mondják, az volt a szándéka, hogy consullá is kinevezi.
Tiberius:
Visszavonultságában, megszabadulva minden korláttól és abban a hitben, hogy rejtve van az emberek szeme elől, egyszerre szabadjára engedte minden bűnös hajlamát, amelyeket addig nagy nehezen és nem túl jól leplezett. (...) Már újonc korában is annyira rabja volt a bornak, hogy a táborban ……………. helyett a Biberius Caldius Mero, azaz Színbortól Hevülő iszákos nevet ragasztották rá. Később, már mint princeps, éppen a közerkölcsök megjavításán buzgólkodott, egy éjszakát és azután még két teljes napot végigdáridózott Pomponius Flaccus és Lucius Piso társagásában. Nyomban oda is adta az egyiknek Syria provinciát, a másiknak Róma városparancsnoki tisztségét, az erről szóló okiratban pedig "minden kellemes órája vidám cimboráinak" hívta őket.
Vespasianus:
9. Új épületeket is emelt: a Béke templomát a Forum szomszédságában, a Caelius-dombon az isteni Claudius templomát, melyet még Agrippina kezdett, de Nero csaknem földig romboltatott, továbbá egy amphitheatrumot a város közepén, mert megtudta, hogy már Augustus is ott szerette volna felépíteni. A két előkelő rendet, minthogy különféle kivégzések folytán számbelileg megcsappant és réges-régi mulasztások miatt erkölcsileg beszennyeződött, megtisztította és kiegészítette, felülvizsgálva mind a senatorokat, mind a lovagokat; a méltatlanná vált tagokat eltávolította, és köztiszteletben álló embereket fogadott a helyükre Italiából meg a többi tartományokból. Majd tudomására akarván hozni mindenkinek, hogy a két rend között csak rangbeli különbség lehet, jogok tekintetében azonban semmi, egy senator és egy római lovag között folyó perben kimondta: "A senatort szidalmazni nem szabad, de szidalmait szidalommal viszonozni állampolgári joga bárkinek."
Claudius:
3. Az irodalomnak és a művészeteknek kora ifjúságától kezdve nagy figyelmet szentelt, és tudásáról gyakran a nyilvánosság előtt is bizonyságot tett. De ezen a téren sem tudott magának tekintélyt kivívni, vagy jövőjére nézve reményt ébreszteni. Antonia, az anyja is azt mondogatta róla, hogy "emberi szörnyszülemény", hogy "a természet csak megkezdte, de be nem fejezte"; s ha valakire a korlátoltság bélyegét akarta rásütni, azt szokta volt mondani, "még butább, mint az ő …………… fia". Nagyanyja, Augusta is mindig a legnagyobb megvetéssel bánt vele; a legritkább esetben szólította meg; ha pedig valamiért figyelmeztetésben részesítette, azt is csak néhány rövid, epés sorban vagy közbenjáró útján tette. Nénje, Livilla, mihelyt jövendő uralkodásáról tudomást szerzett, nyíltan, mindenki füle hallatára átkozódni kezdett a római nép ily szerencsétlen, ily méltatlan sorsa miatt. De hogy dédnagybátyja, Augustus, miként vélekedett jó vagy rossz tulajdonságairól, leginkább leveleinek egy-egy fejezetéből világlik ki.
Nero:
24. Verseny közben oly engedelmesen megtartotta a szabályokat, hogy még köpni sem merészelt soha, a verejtéket is karjával törölte le homlokáról. Egyik tragikus szerepében kicsúszott kezéből a kormánypálca, gyorsan lehajolt érte és felvette; de mégis megrémült, hogy e hiba miatt kizárják a versenyből, s csak akkor nyugodott meg, mikor némajátékosa megesküdött, hogy a nép tombolása, tetszésnyilvánítása miatt senki sem vehette észre azt az apróságot. Győztesnek mindig ő jelentette be magamagát; ezért a kikiáltók versenyében is részt vett. És hogy más győztesnek még az emléke vagy a nyoma se maradjon fenn, elrendelte, hogy döntsék le mindegyiknek a szobrát, a képmását, kampókkal vonszolják el és dobják be valamennyit a csatornába. Kocsihajtóként is többfelé versenyzett, az Olympián pedig egy tízfogatú kocsit hajtott - bár Mithridates királynak egy maga költötte versben szemére vetette ugyanezt. Ez alkalommal valahogyan kidöntötték kocsijából; vissza is emelték nyomban, de nem tudott mégsem helytállni, és kiállt a futamból; azért persze mégis fejére tették a győzelmi koszorút. Elutazásakor az egész tartománynak megadta a szabadságot, a bíráknak ezenkívül római polgárjogot és hatalmas pénzjutalmat. E jótéteményeket maga hirdette ki az isthmusi játékok végén a stadion közepéről.
Claudius:
Életének nagy része ekképpen telt el, míg aztán csaknem ötvenedik éve felé szinte csodával határos véletlen folytán hatalomra jutott. Caius merénylői másokkal együtt őt is eltávolították, és azt állítván, hogy a császár egyedül óhajt maradni, elterelték közeléből a tömeget; erre ……………….. visszavonult a Hermaeumnak elnevezett pihenőhelyre. Nem sokkal ezután az öldöklés zajától megrettenve fellopakodott a legközelebbi emeleti teraszra, és elrejtőzött az ajtó függönyszárnyai mögé. Ott lapult, mikor egy véletlenül arra rohanó közkatona meglátta a lábát, és hogy megtudja, ki az ott, erővel kiráncigálta rejtekhelyéből, majd felismerte, és a félelmében térdre hulló …………….t - császárjaként köszöntötte. Magával vitte bajtársaihoz, akik mindeddig csak káromkodtak, mert nem tudták, mihez kezdjenek. Ezek azután gyaloghintóba ültették, és minthogy a maga emberei szétfutottak, felváltva vitték vállukon a táborba; ………………… pedig szomorú volt és félt, s a szemközt jövő tömeg sajnálkozott rajta, mert azt hitték, hogy ártatlanul kivégezni viszik.
Traianus:
A hadjáratot ……………….., a mint Plinius panegyricumából látjuk, melyet a 100-ik év szeptemberében mondott el, csak a 101-ik évben kezdte meg. Útját Viminaciumnak vette, mint a mely egyenlő távolságra esett úgy Moesia, mint Pannoniától. Ezen a tájon a Dunán át hidat veret az átkelésre. A híd elkészültével megtudakolja az istenek akaratát, s nekik áldozatot mutat be, majd hadi tanácsot tartva, hadserege élén átkel a Dunán. Túl a Dunán újra tanácskozik s megállapitja, hogy hadserege mely irányban induljon. Ezek után útját Tibiscum (Zsuppa) felé irányitja. Alig érkezik meg, egy bur követség jön eléje, mely egy latin feliratú nagy gombát nyújt átal neki. A feliratban arra kérik ………………..t, hogy ne szegje meg a békét s térjen vissza országába.
Nero (Kosztolányi szöveg):
- Meghalok - sóhajtott.
A többiek nem ellenkeztek. Ezt várták. A császár keresni kezdte a mérget, de a doboz, melyet mellében tartott, már üres volt,
- Ellopták - siránkozott -, a halálomat is ellopták.
Térdre vetette magát.
- Öljetek meg.
Mind a hárman visszatorpantak. A gondolat, hogy meggyilkolják ezt az embert, aki annyit ölt, lehetetlennek tetszett. Egyik se vállalkozott rá.
- Tégy valamit már - sürgette Phaon.
- Sporus - rimánkodott ………….. -, édes,- mutasd meg, hogy kell, szúrd le te magad.
A fiú megriadt és egy farakás mögé bújt.
- Vagy legalább énekeld a halotti dalt, görögül.
- Siessünk - unszolta Phaon.
Most a császár a földre feküdt. Kihúzta kardját, a színpadi kardot, melynek éle tompa volt és odatette torkához:
- Megteszem - mondta halványan. - Föld, ég, búcsúzom tőletek.
Reáereszkedett a kardra, teljes súlyával, de az nem akart belehatolni a gégébe. Erre Epaphroditus, szánalomból, rányomta a fejét. …………… visongott egyet, élesen, mint a disznó, melyet ölnek, aztán vér hörgött torkán.
- Nagy művész - kotyogta szája, a kiömlő vérrel.
A kardot kihúzták torkából. Akkor már halott volt.
Arcával előrefordult. Sokáig bámulták a csöndben, mely a sikolyt követte. Nem mozdult többet.
Suetoniusról:
Van egy érdekes leírás a zsidó származású Philo tollából, aki követként jelent meg a császári udvarban. Szerinte az uralkodó sokat próbált vele vicceskedni, némelyik mondata talán fenyegetőbben is hangzott, azonban csupán cukkolta a zsidóságot, amiért nem eszi meg a sertéshúst, miközben ő maga pedig bevallotta, hogy rá sem bír nézni a báránycombra. Továbbá beszámolt a császári palota fényűző berendezéseiről is. Utóbbiról Caligula halála után 80 évvel Suetonius is írt. Írását figyelmesen olvasva rájöhetünk, hogy a császár tetteit ecsetelve állandóan kiemeli, a nép szerint mit tett a császár, így ő tehát hallomásból, s nem autentikus forrásból dolgozott. Nem túl megalapozott az a történet sem, mely során egy alkalommal a nagymamája nyitott rá, amint kedvenc húgával az ágyban múlatta az időt. Továbbá egyetlen római író sem beszél arról, hogy lovát konzullá léptette volna elő, csupán a rómaiak fecsegését öntötték szavakba.
Nero és az égő Róma:
Hadrianus fala:
Traianus oszlopa:
Marcus Aurelius lovasszobra:
Titus diadalíve:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése