Olvassák el az alábbi részletet Caesar A gall háborúk címen kiadott visszaemlékezéséből, majd készítsenek a leírt csatáról felülnézeti ábrát, ahol a csata menetét, egyes szakaszait is jelölik. (Caesar magáról E/3-ban ír, ez ne legyen megtévesztő.)
"Másnap Caesar mindkét táborban megfelelő létszámú őrséget hagyott, és összes segédcsapatát az ellenség által jól látható helyen, a kisebb tábor előtt állította fel, mert az ellenséges sereghez viszonyítva aránylag kevés legiós katonája volt, és azt akarta, hogy a segédcsapatok megtévesszék Ariovistust; ő maga hármas csatasorba rendezte legióit, és az ellenség táboráig tört előre. Most már a germánoknak is ki kellett vezetniük csapataikat a táborból. Törzsenként álltak fel, egyenlő távolságban egymástól a harusok, marcomanusok, tribocusok, vangiók, nemesek, sedusiusok, suebusok. Hogy menekülésre senki se gondolhasson, csatarendjüket hátul kocsikkal és szekerekkel zárták le. Caesar a legiók élére egy-egy legatusát, illetve a quaestorát állította, hadd tudja mindegyik csapattest, hogy vitézségét szemmel tartják; aztán a jobbszárnyon, ahol az ellenséges sereg a leggyengébbnek látszott, maga kezdte meg az ütközetet. Adott jelre a mieink olyan ádáz rohammal indultak az ellenség felé, s az ellenség is olyan hirtelen és hevesen tört előre, hogy katonáink - kellő távolság híján - a dárdáikat sem hajíthatták rájuk. Ledobták hát a dárdákat, előkerültek a kardok: kézitusa fejlődött ki. A germánok szokásuk szerint gyorsan phalanxba tömörültek, hogy a kardcsapásokat felfogják. Jó néhány katonánk nekiugrott a phalanxnak, puszta kézzel rántotta le a germánok pajzsait, s egy-egy lefelé irányzott döféssel végzett velük. A balszárnyon sikerült is visszavetnünk és megfutamítanunk az ellenséges arcvonalat, a jobbszárnyon viszont számbeli túlsúlyuk folytán ők szorongatták a mieinket. Szerencsére az ifjú P. Crassus, a lovasság parancsnoka, akinek jobb áttekintése volt a csatatérről, mint a közelharcban részt vevő tiszteknek, észrevette a dolgot, és a harmadik csatasort küldte veszélyeztetett csapataink segítségére. Így a mieink kerekedtek felül, s most már valamennyi germán meghátrált; nem is hagyták abba a futást mindaddig, míg el nem értek a Rhenushoz, melytől a csatatér körülbelül öt mérföldnyire feküdt. Itt aztán egyesek, ha bíztak az erejükben, megpróbáltak úszva átjutni, néhányan meg a fellelhető csónakokon mentették az életüket. A többieket lovasaink beérték, és utolsó szálig lekaszabolták."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése